|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 12 találat | lapozás: 1-12 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pap Sándor 1990. március 11.Márc. 11-én tartották Kovászna megye volt politikai foglyainak alakuló ülését. A megjelentek felidézték a tragédiák sorozatát. A megyében tíz embert végeztek ki azon a címen, hogy 1956-ban a forradalom hatására mozgalmat indítottak. Rajtuk kívül akkor még sokan kaptak életfogytiglan vagy tíz-húsz éves börtönbüntetést. - 1957-ben több diák, osztályfőnökükkel együtt, 10-12 évi börtönbüntetést kapott azért, mert márc. 15-én megkoszorúzták az 1848-as emlékművet. A besúgók, árulók és kínzók nagy része magyar janicsár volt. Az ülésen megválasztották a vezetőséget: Török József elnök, Csobotár István titkár, Pap Sándor és dr. Vajna László alelnökök. /Volt politikai foglyok egyesülete. = Székely Újság (Kézdivásárhely), márc. 31./1999. május 29.Iskolaalapítókra emlékeztek Sepsiszentgyörgyön a Mikes Kelemen Líceum tanárai és diákjai, korábbi végzettjei, abból az alkalomból, hogy 125 éve nyitotta meg kapuit Sepsiszentgyörgy felső leányiskolája. Az ünnepi megnyitó színhelye a belvárosi református templom volt, Pap Sándor lelkész adott hálát az Úrnak. Utána Pál Ferenc iskolaigazgató felvázolta a 125 éves iskola történetét, nevelési törekvéseit. Kötő József államtitkár az anyanyelvű oktatás intézményi kiteljesedésének személyiség-nemesítő szándékairól beszélt, a szakminiszter üzenetét Kerestély Irma főtanfelügyelő tolmácsolta. Emlék-kopjafát avattak az iskola udvarán. Sor került tudományos ülésszakra, testvériskolák igazgatói találkozására, iskolai kórusok fellépésére, iskolai színházak bemutatkozására és az eseményre időzített hagyományos Széchenyi-bálra. /Flóra Gábor: Mikes-napok üzenete. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./2002. január 9.Színházi vita A Romániai Magyar Szó összeállítást közlünk a Honnan és hová Kolozsvári Állami Magyar Színház? témájú vitafórumon elhangzottakból. Szőcs István színikritikus szerint föl kell támasztani a színészek, drámaírók kultuszát, és sok előadást kell tartani. Fodor Sándor elmaradt a színházból, mert nem híve a rendezői színháznak. Aggasztja, hogy Tompa Gábor igazgató tulajdonosként viselkedik a színházban. Kultuszt csinálni a kísérletezésből lehet, de kötelezni arra a közönséget, hogy mindehhez asszisztáljon is, már nem. Ez a kolozsvári magyar színházvezetés egyetlen vitathatatlan bűne. Pap Sándor Zsigmond hiányolta, hogy egyoldalú a felsorolás, ő elégedett. Szőcs István a mondottakra a következőképen reflektált: Ebben a színházban még a legnehezebb, legproletkultosabb időkben is játszották Ionesco, Beckett, Brecht, Dürrenmatt darabjait. Az a Bercht- előadás, amit 30 ével ezelőtt rendeztek meg Kolozsváron, modernebb volt minden szempontból, mint a mai. Vekov Károly parlamenti képviselő: közügyről van szó. Csetri Elek akadémikus elsősorban színházlátogatóként szólt hozzá: vannak értékek, amelyek tegnap és ma is értékek és értékek maradnak. Pillich László figyelmeztetett: tudomásul kell venni, hogy az erdélyi és ezen belül a kolozsvári magyar közösség 30–35%-a, az erdélyi magyarságból körülbelül 600 000 ember nyelvhasználatában és kulturális identitásában sérült. Ennek a közösségnek 60–65%-a a szellemi szórványosodás állapotában leledzik. A színház, a magas szellemi szféra rehabilitációja elképzelhetetlen anélkül, hogy a közösség rehabilitációját ne szolgálná. Molnos Lajos szerint a színházi produkciónak közönség kell. /Csomafáy Ferenc: Színházi vita Kolozsváron. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 9./2002. október 24.Okt. 23-án Sepsiszentgyörgyön emlékeztek az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra. A főtéri parkban álló, és a kommunista diktatúra áldozatainak emléket állító kopjafa előtt Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének megyei elnöke a forradalom Erdélyre, illetve Romániára is kiterjedő vonatkozásait és történéseit vázolta fel. Koszorúkat és virágokat helyeztek el az emlékezők. A városháza előtt Pap Sándor belvárosi református lelkész mondott imát az 1956 utáni megtorlásban összesen 265 évi börtönre ítélt 23 sepsiszentgyörgyi polgárnak emléket állító bronztáblánál. A Csíki utca 43. szám alatti ház falán leleplezték a fehér márványtáblát, mely hirdeti, hogy "E házban lakott / SZALAI ATTILA / 1930-1959 / A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATA / Sírja jeltelen a szamosújvári rabtemetőben. / Volt Politikai Foglyok 2002". A szamosújvári börtönben máig tisztázatlan körülmények között 29 éves korában elhunyt néhai bajtársra Jancsó Csaba emlékezett. Az egykori Székely Ifjak Társasága néven tömörülő, és az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc szentgyörgyi emlékművének megkoszorúzása miatt 1958-ban letartóztatott, majd súlyos börtönévekre ítélt mikós diákok képviselője beszédében elmondta, a hatóság a büntetés súlyosbítása céljával talált ki felnőtt vezért a tizenévesekből álló csoport élére, azért szemelték ki az akkor huszonnyolc éves Szalai Attila textilgyári munkást a SZIT vezetőjének. "Az ellene indított koncepciós perben 18 évi börtönbüntetésre ítélték, és valószínű, hogy a kihallgatásokon alkalmazott könyörtelen bánásmódba halt bele később. Az emlékezést viszont nem lehet agyonverni" - mondotta a szónok. Este a parkban gyertyákkal virrasztottak az emlékezők. /(benkő): Az 56-os forradalomra emlékeztünk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./2007. szeptember 28.Szeptember 24-én kiszállt a bírósági végrehajtó Gencs faluba, hogy a szatmárnémeti törvényszék döntése értelmében kilakoltassa a hivatalban levő lelkészt, Szomor Attilát. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület jogtanácsosa ez ellen tiltakozott, mondván, hogy Bátori Gyula sikkasztásért felfüggesztett korábbi lelkész által kezdeményezett munkaügyi perben született bírósági ítélet még nem jogerős, mivel az egyház fellebbezett ellene. Bátori éjszaka lelakatolta a parókiát. A nagykárolyi rendőrfőkapitány kilátásba helyezte, hogy bűnvádi eljárást indít az ellen, aki hozzányúl a lakathoz. Szeptember 26-án kivonult Gencsre a nagykárolyi egyházmegye lelkészi kara Tőkés László református püspök vezetésével, és az ő jelenlétükben az egyházkerület főkurátora, Pap Sándor eltávolította a lakatot az ajtóról. Tőkés László sajtótájékoztatóján ismertette az egyházkerület nyilatkozatát, melyben ismertették a Gencsen kialakult botrány hátterét, ugyanakkor tiltakoznak az ellen, hogy a szatmárnémeti törvényszék megsértette a református egyház autonómiáját, a rendőrség és a csendőrség pedig magatartásával támogatja a törvénybe ütköző cselekedeteket. „Egyházkerületünk megdöbbenéssel tapasztalja, hogy az illetékes hatóságok – a törvényszéki és bírósági fórumok, a bírósági végrehajtó, a rendőrségi és csendőrségi szervek – rendre a bűnpártolás súlyos vétségét követik el, amikor sorozatosan egyházunk rovására járnak el és intézkednek, cinkos módon pártját fogva az állásából fegyelmi úton eltávolított és nagy összegű sikkasztás miatt bűnvádi eljárás alatt álló Báthori Gyula volt lelkésznek – áll a nyilatkozatban. – A történtek után joggal vetődik fel a kérdés, hogy kik állnak a szabadon garázdálkodó Báthori Gyula mögött? Egyházkerületünk a volt lelkész feltételezett szekusdossziéjának kivizsgálását kérte az országos átvilágító bizottságtól. ” /Babos Krisztina: Főkurátori ajtónyitás Gencsen. = Krónika (Kolozsvár), szept. 28./2007. október 22.Mindig vannak, akiknek a haza és az igazság a mindenük ― emelte ki az ‘56-os magyar forradalmat méltató prédikációjában Pap Sándor lelkész azok érdemeit, akik 51 évvel ezelőtt szembeszálltak az elnyomó hatalommal. Sepsiszentgyörgyön a belvárosi református templomban tartott istentisztelet október 21-én az évforduló jegyében zajlott. Világi, politikai szónoklatok, beszédek sem hangzottak el: dr. Kiss Tamás, a magyarországi Politikai Foglyok Országos Szövetségének alelnöke teljes csendben osztotta ki tíz székely bajtársának az ‘56-os érdemkeresztet és oklevelet jelképes elismerésként. Erdély egész magyarsága kapja a kitüntetést ― mondotta a vendég. /Demeter J. Ildikó: Csendes tiszteletadás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 22./2013. február 23.Könyvbemutatóval emlékeztek Balogh LászlóraSzűknek bizonyult a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasóterme Balogh László Maroknyi Székely című posztumusz kötetének csütörtök esti bemutatóján, az érdeklődők előtt ki kellett tárni a Gábor Áron Terem ajtaját. A tíz éve elhunyt sepsiszentgyörgyi íróra többen emlékeztek, Pap Sándor nyugalmazott református lelkész Kós Károly-arcú emberként jellemezte, akinek ars poeticája az volt, hogy szebbé váljon a világ, s többé ne kísértsen a múlt. Kiss Jenő, a megyei könyvtár nyugalmazott igazgatója Balogh László (1946–2003) irodalmi pályáját, könyvtárosi munkáját ismertette. Mint mondta, sokan íróként és emberként egyaránt szerették, a könyvtár „alapembere”, a betiltott Mikes Irodalmi Kör vezetője volt, aki leginkább az olvasóteremben érezte magát otthon. Hosszú éveken át községi és városi könyvtárakkal foglalkozott, nemcsak a könyvtárosokkal, hanem a vidéki értelmiséggel is jó kapcsolatot ápolt. Amikor úgy érezte, több időt fordítana írásra, átment a volt IAME üzemi könyvtárába, majd 1990 után a könyvelosztó cég igazgatójának választották, illetve saját kiadóját vezette. Most megjelent könyve címadó kisregényét, a Maroknyi Székelyt a kilencvenes években írta, azt az életérzést próbálta „megfogni”, tovább él-e a múlt azáltal, hogy a régi hatalom emberei nem tűntek el. A kötet tizenöt elbeszélése is élettörténeteken át mutatja be a kitelepítettek, börtönviseltek sorsát, történetei a romániai magyar élet fontos, a szocializmus éveire utaló dokumentumai. A könyvet megjelentető Charta Könyvkiadó vezetője, Kisgyörgy Tamás Balogh Lászlóval való barátságát körvonalazta, szólt kettejük hosszú távra tervezett közös munkájáról, mondván: rengeteg, volt politikai foglyokat is bemutató anyag megíratlanul maradt Balogh tarsolyában. A néhai írót pályatársként méltatta Bogdán László, kiemelve, hogy A jóisten nem szállt le Bükszádon című könyve a Háromszék napilap Kaláka-sorozatában jelent meg. Pap Sándor úgy fogalmazott, Balogh László hívő ember volt, szószékre figyelő, komor, homlokráncos tekintettel, aki készült a túlsó partra. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2016. augusztus 12.Múlt és jövő találkozásánál (Húszéves a belvárosi református templom)Egy közösség múltjában mindig vannak olyan mérföldkövek, amelyek döntő módon befolyásolják jelenét és jövőjét egyaránt. Ezek azok a meghatározó pontok, amelyeket általában – joggal vagy némi túlzással – történelmi pillanatoknak nevezünk, és amelyek megadják az adott közösség további létének irányát. És ha néha megállva a rohanásban visszatekintünk számba venni ezeket a múltbeli eseményeket, akkor bizony rádöbbenünk arra, hogy mindennapi panaszaink, elégedetlenkedéseink mellett van, amiért hálásak lehetünk. Ilyen hálával készülnek ünnepre a Sepsiszentgyörgyi belvárosi református gyülekezet hívei, amikor a vasárnapi istentisztelet alkalmával templomuk felszentelésének 20., gyülekezetük fennállásának 35. évfordulóján mondanak köszönetet a történelem Urának azokért az áldásokért, amelyek által valóságosan is megmutatkozott a gyülekezetszervezés és a templomépítés nehéz és küzdelmes, de annál szebb munkájában. Mert emberé mindig a munka, de Istené az áldás. Ezzel a meggyőződéssel végezte szolgálatát 23 éven keresztül nt. Pap Sándor, a gyülekezet első lelkipásztora is. A nyolcvanas évek vészterhes időszakában állandó ellenszélben kellett pásztorolnia és összekovácsolnia a frissen alakult gyülekezeti közösséget, miközben egyetlen percig sem mondott le a belvárosi reformátusok nagy álmáról: hajlékot építeni Istennek. Az ő tollából származik az egyházközség históriás könyvében 1989. december 22-én kelt bejegyzés: „Isten levette rólunk a kommunizmus jármát. Szabadok vagyunk! Nem kell már szépnek s jónak mondanunk azt is, ami nem tetszik.” És innentől kezdve léphetett a gyülekezet a megvalósítás útjára, amely aztán 1996-ban teljesedett ki a megépült templom felszentelésével. Az eddig megtett utat ismerteti dr. Kinda Eleonóra vallástanárnőnek erre az alkalomra megjelentetett kötete, amely összefoglalja egyrészt az emberi munkát, másrészt hűen tükrözi Istennek az ő népe életében megmutatkozó áldásait, és amelynek bemutatása egyik színfoltját képezi majd a hálaadó istentiszteletnek. Egy olyan alapos forráskutatás nyomán született igényes, követhető és olvasmányos könyvet vehet kezébe az olvasó, amely lényegében elénk vetíti az egész Sepsiszentgyörgyi reformátusság múltját, de különösképpen a belvárosi gyülekezet szervezésének, életének és a templomépítés folyamatának részleteit. A belvárosi református templom megépülése óta eltelt két évtized talán nem olyan hosszú idő. Sőt, mondhatni, a történelem eseményeinek sorában mintegy beleolvad az észrevehetetlenségbe. De hogy ne így legyen, arról gondoskodnak azok, akik részei és alakítói lehettek a belvárosi gyülekezet rövid történetének. Joggal nevezhetjük őket – a munkában elöljáró presbitereket és a jó lélekkel, vállat váll mellé vető gyülekezeti tagokat egyaránt – Isten munkatársainak az ő Anyaszentegyházának építésében. Ők azok, akik most megállnak a múlt és a jelen találkozási pontjánál hálát adni az isteni kegyelemért, és ott lesznek talán gyermekeik, unokáik is átvenni és a hit erejével továbbvinni atyáik örökségét. Mert a történelem alakítóinak lenni nagy kiváltság, de Istentől kapott felelősségteljes szolgálat is egyben. Sánta Imre Dr. Kinda Eleonóra A Sepsiszentgyörgyi belvárosi református egyházközség története /Sepsiszentgyörgy, 2016/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 16.Építkezni csak hittel lehetHálaadás, emlékezés és könyvbemutató Létrejöttének 35., temploma felszentelésének 20. évfordulóján, vasárnap ünnepi istentiszteleten rótta le kegyeletét, és könyvbemutatóval tisztelgett az elődök emléke előtt a Sepsiszentgyörgyi belvárosi református gyülekezet. Ugyanakkor lelkipásztoruk, nt. Püski Lajos vezetésével a velük testvérkapcsolatokat ápoló Nagyerdei Református Gyülekezet küldöttsége is tiszteletét tette e rendkívüli eseményen, és dallal köszöntötte a jelenlévőket. Az evangélium üzenetét a templomépítő nt. Pap Sándor 2004-ben történt nyugdíjba vonulása óta itt szolgálatot teljesítő fia, Pap Attila tiszteletes olvasta fel, és Istenhez is ő fohászkodott. Utána a debreceni testvérgyülekezet lelkipásztora, nt. Püski Lajos emelkedett szóra. Igehirdetésében kiemelte, nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben birodalmak összeomlásának, valamint országok eltűnésének és születésének lehettünk, és lehetünk majd a tanúi az elkövetkezőkben is. Az Úr ugyanis megelégelvén a gyarló ember önmagát isteníteni akaró törekvéseit, ismét kimondta, amit már az özönvízkor is: elég, eddig, nem tovább! Ilyenkor azonban olyan gyökereket szaggató változásoknak is ki vagyunk téve, mint az elvándorlás, mely a szülőföld, család, haza és netalán még az ősi hit, valamint a nemzet elhagyásával is járhat. És ha mindez bekövetkezik, mi értelme lesz majd az életünknek? Hogyan fogunk megmAradni? Éppen ezért, hogy az önfeladást elkerülhessük, kell egy hely, ahol összegyűlhetünk, ahol együtt és közösen ápolhatjuk gyökereinket, gyakorolhatjuk hitünket, ahol töltekezhetünk. Ez a hely pedig a templom, így illesse örök tisztelet és hála annak építőit – fogalmazott. Az istentisztelet részeként mutatta be és méltatta Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor dr. Kinda Eleonóra A Sepsiszentgyörgyi Belvárosi Református Egyházközség története című könyvét is. Ez alkalomból megfogalmazott véleménye szerint a múlt rögzítésén és az emlékállításon túl a még nyomdafesték-illatú kötet legnagyobb erénye, hogy a benne szereplő száraz adatokat sikerült olvasmányosan és érdekfeszítően felsorolni, összekötni. Elolvasása közben többek között megtudhatjuk, hogy 1850-ben a város 2032 fős lakosságából 89,8% magyar, 0,5% román, 1,4% német, 5,2% zsidó, 2,6% roma, 0,3% más nemzetiségű volt. Felekezeti feloszlás szerint pedig 1403 református, 453 görög katolikus, 347 római katolikus, 56 izraelita, 29 unitárius és 14 evangélikus. A belvárosi (Olt utcai) református gyülekezet 1980. október 1-jén kezdte meg önálló működését Fábián Levente kilyéni lelkipásztor irányításával. Az 1981. március 22-én tartott gyűlésen viszont már Pap Sándor harasztkeréki tiszteletest választották meg lelkipásztornak, és augusztus 16-án be is iktatták tisztségébe. Ő volt az, aki töretlen hitének köszönhetően az új gyülekezetet még a kommunizmusban is közösséggé tudta kovácsolni, majd annak bukása után templomot építtetett. Nem véletlen tehát, hogy amint a szerző az utószóban meg is fogalmazta, e könyvvel neki szeretne emléket állítani, mint ahogy az sem, hogy az istentisztelet végeztével megkoszorúzták a templom bejárata mellett a tiszteletére állított kopjafát. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 8.Kadács az idők sodrásábanA Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba. Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról. Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre. A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező. Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.” A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta. A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.” Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal). 1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja. Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen. A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája. Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”. Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol. Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.) A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő. A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”. A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást? Erre sajnos senki sem tud választ adni. Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998. Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei. Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.) Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. szeptember 14.Kézdiszentkereszten készült a Csíkszeredai emlékműDarvas-Kozma József, a Csíkszeredai Szent Kereszt egyházközség plébánosa, címzetes esperese kezdeményezésére négy és fél méter magas világháborús emlékművet, obeliszket állítottak a közelmúltban a Millennium-templom és a Szent Kereszt-plébániatemplom között. Csíkszereda új emlékművét az októberi templombúcsú előtt leplezik le. Az obeliszken az Emlékezzetek és harcoljatok azért, amiért életünket áldoztuk! idézet és 104 világháborús hős neve olvasható, ezeket Darvas-Kozma József plébános gyűjtötte össze. Azt kevesen tudják, hogy Bagos Ernő Csíkszeredai építész tervei alapján az emlékmű Kézdiszentkereszten készült Pap Emil kőfaragó műhelyében a Laub-bányából kifejtett sárgás színű homokkőből. A kézdiszentkereszti Pap család több nemzedék óta foglalkozik kőfaragással. A Medgyesen született Pap Károly Olaszországban tanulta a mesterséget, ezért ma is többen Kézdiszentkereszten taliánként emlegetik a kőfaragó Pap családot. Pap Károly és testvére, Viktor Kézdiszentléleken telepedett le, onnan költöztek Kézdiszentkeresztre az 1900-as évek elején. Pap Károly a Kézdivásárhelyi Vigadó építésében is részt vett. Pap Károlynak huszonegy gyermeke született, de csak tizennégyen érték meg a felnőttkort. Egyik fiának, Pap Dezsőnek kilenc utódja született, egyikük Pap Sándor. A Csíkszeredai obeliszk készítője Pap Károly dédunokája, Sándor fia, a negyvenéves Emil, aki beleszületett a kőfaragásba, kicsi korában már elkezdte a mesterség elsajátítását, hetedikes korában édesapja már kisebb feladatokat is rábízott. A Pap dinasztia munkái fellelhetők a környék összes temetőjében, de kőkerítéseket és emlékműveket is készítettek. Pap Emil elmondta: Darvas-Kozma József plébános kereste meg az obeliszk tervezőjével, és kérték fel, hogy vállalja el egy első és második világháborús emlékmű elkészítését. Kezdetben idegenkedett az ötlettől, mert a munka határidőhöz volt kötve, de a második találkozás után igent mondott, azóta is élete nagy kihívásának tekinti. A legnagyobb kőtömb, a legalsó, egy tonnás, a többi darabonként 500 kilós, a teljes obeliszk összsúlya közel hét tonna. Elkészítése több hónapot vett igénybe, a több mint kétezer betű és évszám kézzel történő bevésése jó két hétig tartott. Az írásban László Attila és László István segítette. A kézdiszentkereszti kő a mester véleménye szerint időtálló, hiszen a Laub-bányából kifejtett és a Laub testvérek által készített első világháborús emlékművek is abból készültek és egytől-egyik épek. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 21.Ipó László lélektérképei családiasanA hűség, a helyhez és közösséghez való példaértékű kötődés, illetve az egyszerűség tükröződik Ipó László székelykeresztúri festőművész alkotásain, amelyekből kedd délután nyílt kiállítás Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán. Az alkotónak két évvel ezelőtt is volt egy nagyobb tárlata Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban, a most nyílt, kisebb kiállítás különlegessége, hogy a festőművész által kedvelt és így gyakran ábrázolt székely, magyar elemek köré épül. A kiállítás házigazdája Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja volt, az alkotásokat Németh Júlia műkritikus méltatta, de a rendezvényen a festőművész leszármazottai, lánya és unokája, illetve a különböző portrékon ábrázolt személyek leszármazottjai is részt vettek, így hamar rendkívül családias hangulat alakult ki. Németh Júlia a megnyitón elárulta: hatalmas meglepetés volt ez a tárlat számára, a kiállított alkotásokat eddig csak képernyőn látta, így amikor végre élőben is megtekinthette azokat, úgy érezte, hogy „mind csak kellett nézni, nézni, nézni”. A műkritikus kiemelte: híres, tehetséges művészek, akár az átlagemberek feledésbe merülhetnek, pedig a felejtés, az értékek elvesztése bűn. Szerencsére az Ipó László hagyatéka nincs ilyen veszélyben, a családja, elsősorban fia, ifj. Ipó László vigyázott rá, majd halála után ezt a feladatot az unokája, Ipó Ildikó Imola vette át – mondta el Németh Júlia, aki a főkonzulhoz hasonlóan kiemelte a művész egyik fontos erényét, a hűséget, hisz 49 évig alkotott Székelykeresztúron. De Németh Júlia azt is elárulta Ipó Lászlóról, ami a képeken szintén visszaköszön, hogy az emberi lélek kiváló ismerője volt. „Sosem csak az arcot festette, hiszen az emberi lélek, a belső értékek, erények, szépségek kiváló ismerője volt. Ilyenformán portréi egyben sajátos lélektérképek is, amelyekből a valósághű, precíz műgonddal kivitelezett, jellegzetes formai jegyek mellett az egyén belső világa, karaktere is kiviláglik.” – méltatta a művészt Németh Júlia. A rendezvényen részt vett a festőművész unokája, Ipó Ildikó Imola, az ifj. Ipó László által létrehozott Ipó László Alapítvány elnöke, a hagyaték legjobb ismerője. Az unoka nagyapja emléke előtt tisztelegve, az alapítványon keresztül, számos rendezvényt, emlékkiállításokat és emléknapokat is szervez. Ipó Ildikó Imola a megnyitón elmondta: azért különleges ez a rendezvény számára, mert hidat képez múlt és jelen között, „olyan embereket ábrázolnak a portrék, akiket megéri éltetni, és akiknek a leszármazottai jelenleg itt vannak.” A jelenlevő leszármazottak közül a megnyitón felszólalt Gyallai-Pap Sándor költő lánya és Molnár István néprajzkutató unokája is. Mindketten elmondták, személyesen ismerték a festőművészt, gyermekkori emlékeik kötődnek hozzá. Gyallai-Pap Sándor és a festőművész barátok voltak, akiket Erdély imádata kötött össze, míg a néprajzkutató munkája lenyűgözte a festőművészt, derült ki a megnyitón. A rendezvényen közreműködött Kozsik József színművész. A kiállítás október 18-ig látogatható Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán (Főtér 23. szám). Sarány Oroslya / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-12
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
